Nem így terveztem. És most még írni sem tudok napok óta semmit. Üres vagyok, mint valami gép. Lassan kővé dermed a szívem, a jövő a múlt a jelen, mind összefolyik. Egyik sincsen már. Nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna. És ez csak engem aggaszd. Le sem akartam ide írni, mert nem akarom megbeszélni. Nem akarom megbeszélni, mert nem érti senki sem. Tehát az élet, mindenkit fojtogat, ezt tudjuk. És igazából senki sem élvezi. Mert akinek jó, az azon töpreng mikor lesz vége, mikor jut a pokolra. Akinek rossz az azon töpreng mikor szabadul ebből a pokolból. Én más vagyok. Nem félek a pokoltól, pontosan tudom, hogy oda tartozom. A pokolba, abba a pokolba, amit én hoztam a földre és ahova egyszer majd vissza kell mennem. Ez is fokozatokra osztható. Először nem hiszed, hogy veled történik, aztán elhiszed és elkezdesz küzdeni ellene, aztán feladod. Feladjuk? Olyan makacs módon adjuk fel, hogy nem küzdünk ellene, azonosulunk vele. Igen azonosulunk vele, és ez által leszünk sebezhetetlenek.
Részleteiben kell újra éledni, mert úgy, mint a főnix,, úgy lehetetlen. Illetve az elporladásig biztos nekem is menne… csak aztán ugye utána rizikós a dolog.
Na mindegy minek beszélni erről. Most már egyébként azt is tudom minek kezdtem el leírni. Azért kezdtem el, mert erőt ad hogy le van írva. Igen hogy tárgyi formában van a szívem. „kinyomtatható változat” és elégethető.
E mellet bizonyíték is ez. Hogy ezek a szavak elhangzottak valamikor bennem és vízhangként itt is. Hogy ti is lássátok. És bennetek is remélem vízhangot, ver. És remélem, megjegyzitek, és véresen komolyan veszitek. Hogy az élet, a léleké. És soha senki nem veheti el tőle. Sem arany sem semmi más romlandó anyag. Észrevesszük majd, csak akkor késő lesz.
