Mert menedékem, nincsen sehol, a földi határon.
Ha most nem jössz bánatomhoz bíztató szóval,
Italom könny, a kenyerem keserű sóhaj
Ha a világ nem tudná is számos bűnömet,
Te előled elrejtenem semmit nem lehet.
Látja lelked minden vétkem, melynek átka sújt,
Vedd le rólam ó te Isten, vedd le ezt a súlyt.
Szent fiaddal, állok én most a kereszt alatt,
Nincs szívemnek nyugodalma, bűneim miatt
Ó ne büntesd Te isten azt, kit megkeményített a bánat,
Szálljon ha van,, irgalmadból reám béke bűnbocsánat.
Szent fiadért, ki hiszem, hogy vérén megváltott
Hallgass meg, ha bűnbánattal, te hozzád kiáltok.
S vigaszoddal térj kegyesen halott szívemhez,
S hozzád térő gyermekednek, végre kegyelmezz.
Hát mielőtt elkezdeném, szeretném elkezdeni valahogy. És mivel már eleve elkezdtem, hát kérdés, hogyan kezdjem el még egyszer úgy, hogy utána még egyszer el tudjam kezdeni hitelesen.
Tehát azzal kezdeném, hogy KEDVES LIZA nem is tudod mekkora öröm nekem , hogy írtál!! Nagyon „megtisztelőnek” érzem, hogy megosztod velem a gondolataidat. És amikor valaki ilyen nagyon más helyről érkezik, nagyon, nagyon, nagyon sokat számít neki hogy érzi, ekkora szeretet fogadja. ( szirup de néha lehet) szóval tényleg. Hihetetlenül hiányoztatok. Nagyon nagyon! És , olyan jó, hogy tényleg annyi baj, és nehézség van az életben, de az ember érzi, hogy nincsen egyedül mert vannak barátai. Ezt csak köszönni tudom.
Hát akkor jöjjön a harmadik elkezdés. Sokat, Sokat tudnék mesélni neked! Megpróbálom mégis csak rövidre fogni ezt a 6 napot, ami nekem talán több tanúsággal szolgált, mint eddigi 15 évem. Az Út kezdetekor, mint minden kalandvágyó életművész, én is megéreztem a nagy zsákmány szagát. Új emberek, Új tájak, új élet. És akkor valami egészen különlegeset tapasztaltam meg. ahogy elhagytuk pestet, elsuhantunk a Zp előtt, a hősök terénél, a szabadtéri színpadoknál… egyszer csak olyan fájdalmat éreztem amit még sohasem életemben. Mert fájt, nagyon fájt hogy el kell mennem. Eszembe jutottak a közös nagy bulik.. a farsang.. a ttc az a legutóbbi medencés Zp! És egyátalán csak az msn beszélgetések, a suliba a németórák… az évesmunka. És még ezer meg ezer dolgot sorolhatnék, ami összeköt, ami ideköt. És amit most hatalmas bilincs ként viseltem a nyakamban. És kegyetlenül kínzó órák következtek, ahogy elhagytam az életemet. Amikor átléptük a magyar román határt, kezdett szakadozni az érzés, kis utazás után a gyönyörűséges kárpátok gyűrűjébe kerültem, és olyan nyugalmat éreztem amit még soha. Mint ha a menybe kerültem volna. Nem volt hajtás, és divat semmi sem volt.. szabadság nagy hegyek, boldog egyszerű emberek. A gyerekek nem törődtek a jövővel, a lányokat férjhez adták a fiúk meg földet műveltek. Egy szóval megállt az idő. Ó és micsoda csodálatos megállás volt ez!! Oxigént éreztem a szívemben, igazi szénmonoxid nélküli oxigént. És lelassult az adrenalin, az élet és én. Az első két napban, gyönyörű hazug álomban éltem, egy kedves magyar családnál szálltunk meg Magyarlónán. Ott éreztem, még éreztem a nyugalmat. Aztán továbbutaztunk Székelyszentlélekre. És valami megdobbant bennem, körülöttem. És újból megéreztem a bilincset amit a szívemen hordtam ami pesthez kötött ide kötött és hozzád is köt. És nagyon fájt újból fájt. Gyönyörűek voltak a tájak a műemlékek de az én lelkem kezdte tépni ezt a lusta álomvilágot. Én pörögni akartam, és szenvedni akartam, és egyensúlyozni, hogy valahogy még meglegyen a holnap, és ne bukjam el, még azt se azután is legyen valahogy.. én is megdöbbentem hidd el! De olyan volt nekem ez a nyugtalan annyi bajjal bánattal teli élet, mint az ópium. És szét akartam robbanni a nyugalomban és éreztem, hogy összetörnek lassan a kárpátok. Ezek után a maradék négy nap gyötrelmes volt. És egyben csodálatos. Ahol Román falun keresztül mentünk, folyamatosan bekiabáltak, gyűlölték a magyarokat. Magyar falukban meg, minden házfalra az volt írva, hogy „vesszen Trianon” „magyar volt, és magyar lesz” egy szóval akkora volt a gyűlölet, és a szeretet amit még szintén nem éreztem. A magyar falukban az emberek azt nézik először, Román, vagy Magyar a rendszámod. Minket magyarokat, „anyaországbeli testvéreknek” a románokat meg.. nem publikus nevekkel illették. Román faluban, ha kértél akármilyen élelmiszert vendéglőbe kocsmába akár hol, nem volt szabad magyarul megszólalni, mert a pincér úgy tett mintha nem értené,, egy műemléknél, az ezeréves határnál, ahol régebben a nagy Magyarország határa volt, folyamatosan veszekedtek velünk, menjünk el ez már nem Magyarország, és egyebek. És az ott maradt magyarok, ezzel ellensúlyban, hihetetlen mód büszkék a magyarságukra, tehát akkor magyarságszeretet van bennük, hogy csak ámultam rajta. Egy emlékműre például vittünk koszorút, és mire jöttünk visszafelé már le volt tépve…de a magyarok újra feltették, és mondta az idegenvezető, hogy ez így megy nap mint nap. Ebből a gyűlöletből, újra megéreztem, hogy élek. Hogy bizony itt is tenni kell. De aztán már csak magyar falvakba mentünk, és megint meg kezdett folyatni a szeretet a nyugalom furcsán hangzik tudom... de remélem nem túl zavarosan fejezem ki. Ahol csak megálltunk az volt a jelmondat, hogy otthonról hazajöttek hölgyek urak érezzék jól magukat. És én még soha az életben nem voltam ennyire kis szerencsétlen gyámoltalan és szomorú.
Esküszöm ha tudtam volna, hogy hívsz bekapcsolom a mobilom! De már a reményét is feladtam, hogy innen „otthonról” valahogy hazaérezzek. Esténként mikor mindenki aludt, csak kimentem az erkélyre, és benyomtam a Quimbyt, és már hajnali 1 is elmúlt és én csak hallgattam, és végtelenül szomorú voltam. Egy szóval nappal reménytelenül elveszve éjjel végtelenül egyedül éreztem magam. Furcsa ez.. de ha egyszer elmész oda megérted, sőt lehet, így is érted. A lelkem annyira nem akarta már ezt, hogy utolsó napon hazafelé elég rosszul voltam 39 fokos lázam volt, és egyebek. Így végigjönni 8 órát buszon elképzelheted milyen volt. Nem kívánom senkinek. De aztán megérezhettem valamit és összeszedtem magam fenéztem és papapapamm!!!! A parlamentünket láttam!! Ó istenem mit jelentett nekem el sem tudom mondani. És megláttam a párokat akik sétálgatnak a hősök terén, és mindent de mindent. És olyan erőt érzetem, mert éreztem már, hogy itt vagytok ti is, és újra egy levegőt szívunk. Na onnantól nem emlékszem semmire, csak, hogy reggel felkeltem, és semmi bajom nincsen. Szabad vagyok te is itt vagy, a zp is minden amit szeretek és szeretni fogok a nyüzsgés, ez a pokolbeli élet amit néha átkozok de hogyan is tudnék élni nélküle! És ha 21 évesen szívinfarktusban kinyúlok, te! Én úgy fogok vigyorogni a koporsóban, hogy igen ez kell nekem itthon vagyok. Sokat tanultam, hazaszeretetről, meg is tapasztalta, a hazaszeretetet. Nem tudok én e nélkül élni, nem is akarok. Mert „mit nekem te zordon kárpátoknak, fenyvesektől vadregényes tája, tán csodállak, ám de nem szeretlek, s képzetem hegyvölgyedet nem járja”. :) : ) itt a mocsok büdös pesten a melegben a metrón a villamoson a kukázó mutibácsik között ó igen érzem, hogy itthon vagyok!!!!! Muhaha:)
( ja és képzeld benn voltam Drakula házába muhaha ahol lakott 4 évig, és direkt neked, hoztam egy követ abból a szobából ahol aludt. Ennyi év gazemberkedés után ez jár ;)
Elszámoltam a pokollal
Messze van már minden tétova elképzelt remény
Elszámoltam a pokollal
Nincs virág, mely még éppen hajol felém
Elszámoltam a pokollal
Sosem volt szívem igazán a rosszhoz
Elszámoltam a pokollal
S most tartozom végre, egy elátkozott mozgalomhoz.
