Meghalt. Azt hittem fájni fog. És nem fáj.
Elég napot kötött oda a monitor elé, elég álmatlan estét okozott. De tényleg azt hittem fájni fog. Igazából azért nem, mert tudtam, hogy egyszer el kell válniuk, és tetszik, hogy mégsem váltak el. Csak éppen már nincsenek együtt. Ilyenkor érzem magamon, mennyire megváltoztam. Közhelyesen hangzik de felnőttem. Már nem félek a sorstól a világtól. Nem félek. És e mellett írok, és művészkedem, talán megtaláltam magam. Ennyi kellene csak tényleg? Igazából igen., annyi kell a felnőtté váláshoz, hogy elfogadjuk nem vagyunk gyerekek. Én megváltoztam. Nagyon. Bár a poénok még mindig kedvenc kínzóeszközeim, már mégsem hagyom, hogy rajtam nevessenek, inkább csak velem együtt. „ zseni vagyok de gonosz”” hát igen. Gonosz vagyok és boldog.
